Szentpétervári cimboránk második szerzői albuma hallatán az az ember érzése, hogy a producernek két személyisége van: az egyiket a tánctér őslakosainak tartja fenn, a másikat pedig a füleknek és lelkeknek szánja. Előbbi oldalára az olyan kíméletlen, ellentmondást nem tűrő falrobbantás a jellemző, mint a Shake, a Singularity vagy a Don’t Stop, a lelkizős-muzikális felét pedig az Elevate EP és a Home Boy írja le leginkább. És akkor még nem is említettük Leo Cap alteregóját, amely alatt sorban szórja a 140 bpm-es bombákat.

Just Keep My Life című albuma nagyrészt lelki húrokat penget. A Last Frontier után ezt az LP-t is a Dispatch jegyzi. Azt mondja, Ant TC1 kiadójánál maximum szabadságot élvez, azt ír, amit csak szeretne, ráadásul a kiadófőnökben barátra, mentorra, tanárra, törődő személyiségre is lelt. Ami a két album közötti különbségeket illeti, Black Barrel azt mondja, nem érdemes összehasonlítani őket: az LP-k az élete más-más időszakában, különböző befolyások hatására készültek, személyiségfejlődésének különböző szakaszait tükrözik, így a viszonyítás felesleges.

Új albumával arra törekedett, hogy minél mélyebben megmutassa magát, így az LP-n vannak doborientált-klasszikusabb hangzású és folyékonyabb darabok is, de persze nem maradnak el a jól ismert és bevált Black Barrel-féle funkhatások sem. Egy szó mint száz: az biztos, hogy minden dnb-kedvelő megtalálja a maga számítását az albumon. A producer célja ennek a sokszínűségnek fenntartása és az aranykori motivumoknak a megőrzése a jövőben is. (Bevallom őszintén, az Elevate EP megjelenésekor magam is reméltem, hogy emberünk ebbe az irányba kanyarodik majd el.) Ami az LP címét illeti, nem kell messzire menni: a szerelem és a család ihlette. Kifejezi mindazt a sok érzést, amelyet felesége mellett él meg, a sok értéket, amelyek általa teremtődtek, és tükrözi a lánya felcseperedésével járó emlékeket, tapasztalatot, törődést.

Teljesen felesleges lenne számonként végigmenni az albumon, sokkal egyszerűbb és hatásosabb, ha elejétől végéig meghallgatjuk, figyelmesen, nem háttérzeneként, hiszen túl jó ahhoz, hogy _csak úgy_ elindítsuk. A klasszikhoz vonzódókat a More Love kilencvenes évek közepi atmoszférája és dzsungel-ihletettsége nyeri meg magának; a korai kétezres évek partiarcait az It’s So Crazy rántja vissza a füstös klubbulik őrületébe; a modern tech-cuccok elkötelezettjeit az MC Fokusszal közös Nothing New készteti menetelésre; az újkori liquidfanok az Arina’s Song-ra folyhatnak el. A 3 Million Dollars a neurofunk nosztalgikus hatásaival operál, aki pedig a széttört, érdekes, izgalmas darabokat kutatja, menjen rá a Bad Trip-re, amelyet hallva Dom & Roland is megnyalhatja az ujjait.

Nincs mese, erre az albumra figyelni kell, és amikor majd elérkeznek az év végi szavazások, és a nemzetközi dnb felkent helytartói (khm) a véleményünket kérik, emlékezni kell rá, hogy szeptemberben volt egy producer, aki megmutatta a globális dnb-nek, mi az az irány, ami úgy lehet kiút a zajos rengetegből, hogy nem köt kompromisszumot a tánc, a fül és a lélek között.