A válogatáson olyan feltörekvő vagy kevésbé ismert zenészek kaptak helyet, akik simán megérdemelnék a nagyobb figyelmet, és akik még egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevés alkalommal szerepeltek Shogun-címkés megjelenésen.

Egy albumajánlóban nem igazán kényelmes - és szerintem nem is túl izgalmas - egyesével elemezgetni a zenéket (ahányan vagyunk, annyiféleképpen halljuk ugyanazt a számot), úgyhogy erre nem is törekednék most, helyette inkább kiemelem a kedvenceimet.

Serum szerintem az egyik legizgalmasabb producer. Kiválóan ötvözi a vörösnyakú jump-upot a drum and bass klasszikus hangzásaival, ami a Paul T-vel és Edward Oberonnal közös Burningben is megjelenik. A szám egyértelműen a basszusra alapoz, közben a vokáltöredékek mégis megőrzik a zeneiségét, és nem válik unalmassá a darab.

A feljövőben lévő társaság nevében Satl is erős kézjegyet kanyarít az albumra. Visszafogott, mély basszuson gördülő darab a Jamaican Dub, ami remek aláfestő zene bármihez. Sejtelmes, büszke jamaikai, büszke zenész.

Ha valaki pár éve azt mondja nekem, hogy 2017-ben egy album egyik legerősebb darabjaként egy Dub Elements-trekket fogok megnevezni, biztosan hülyének nézem. (Igaz, akkor naivan még abban is hittem, hogy egyes igényes előadókat nem visz el a hírnév gyorsvonata, és sosem fognak hatásvadász zenéket írni sok pénzért.) Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a 'Like That' okos, mert nagyon nem az. Azt sem mondhatom, hogy változatos vagy különösebben muzikális lenne, hiszen az sem igaz. Az viszont biztos, hogy valamiért mégis odatapaszt a hangfalakra. Kiválóan működik együtt a zene főtémájaként morgó bassline a kis cinekkel, és az egész szám kicsit olyan, mint ha az ember arcába kajánul beleröhögnének. Ezzel meg is van a zene titka, hiszen amint tudjuk, a legszebb öröm a káröröm.

A Symmetry-nél, a Blenditsnél vagy a Soul Trader kidónál is megfordult, bristoli Ill Truth ezúttal a lassabb tempó vizein evezget: a zenéikből ismert funkot most hip-hop sebességen adagolják. A techy hangzást megőrzik, de csempésznek mellé egy jó adag füstös-zongorás érzést is, ami remekül passzol az egyre szürkébb őszi időjáráshoz.

Az albumot Neve, Crimson és Gianni Denitto zárja. Itt mindenképpen megállnék egy szóra, hiszen Gianni Denitto személyében egy elismert szaxofonista a beugró, aki neves zenekadémiákon tanít(ott) Kínától Dél-Afrikáig, és akinek neve rendszeresen feltűnik a nagy jazz- és szaxofonfesztiválok fellépői listáján vagy jó nevű dzsesszisták közreműködőjeként is.

És hogy ne legyek igazságtalan, megpróbálom címszavakban összefoglalni, mi van még az albumon.

A két éve üstökösként feltűnt GLXY és a svájci székhelyű QZB Jah-t éteti egy egyenes rollerben, aztán Macca és Loz Contreras egy szentimentálisabb szerelmi vallomást tesz. Paul SG a korai drum and bass-hangzást csempészi vissza Holy Moly című számával, a Shogunon nemrég saját EP-vel előrukkoló Mitekiss vokális likviddel simogatja a lágyabb darabok kedvelőit. A likvidvonalat a Total Science által is nagyon kedvelt Phaction húzza tovább, aztán jön Data 3 és Blake a Sorrow-val, ami egy jól felépített vokális darab. Kifejezetten mély 2-step a Koherent-féle Infatuate, Skeptical- vagy Alix Perez-rajongóknak kiváló alternatíva. A búvárkodást Gerra & Stone sem fejezi be, ráadásul a System, noha kicsit ipari, kicsit agresszív, kicsit pesszimista, izgalmas is. Hogy a hangulatunk ne menjen túl mélyre, arról Flaco gondoskodik egy kellemes, bár nem túl egyedi számmal. Was A Be nem a sablonzenék embere, ezt sokszor bizonyította már lassabb tempójú és/vagy footwork-közeli trekkjeivel. Az erre az albumra felkerült zenéje, a Hold On egy zaklatott alapú, vicsorgó stadionbomba, ami némileg kilóg az LP összhatásából, de legalább a veretes rave-ek elkötelezttjei sem illethetik kritikával a válogatást.

Egy szó, mint száz: a Point of Origin vol. 2 bőven kielégíti a drum and bass iránt érdeklődő, de a harsányságot elvető hallgatóság igényeit, jó pár darabja sokszor vissza-visszatehető a lejátszókba, és remekül megmutatja, kik lehetnek a következő évek top dnb-producerei.