Jack Bostonról nem sokat hallani mostanában, a fiatal producert látszólag hidegen hagyja a hírnév, ennek megfelelően pedig a sorozatgyártás helyett inkább a minőségre fókuszál. Egyedi stílusát annak köszönheti, hogy (a mai, többnyire steril felhozatallal ellentétben) hangzását a technikalitás helyett inkább a zeneiség köré építi.
Habár előző megjelenéseiben inkább a pozitív hangulaton volt a hangsúly, Boston ezúttal tőle szokatlan hangzások felé kalandozik. Mindezt úgy teszi, hogy megtartja a zenéire jellemző atmoszférát, az akusztikus hangszerelést pedig a Dispatch kétségtelenül sötétebb arculatába is képes volt becsempészni.
Az After Dark EP-t nyitó Periphery symmertry-s zenéiben jellegzetes gitármintával indul. Az érzelmileg fűtött betét viszont ne tévesszen meg senkit: a melankóliával átszőtt szerelmes dalból hamar előbújik a düh, és egyre hidegebbé válik, pont emiatt remek választás lehet, ha egy szettben fokozatosan szeretnénk szintet lépni.
A The Rain-ben az akusztikus minták picit háttérbe szorulnak, az EP “legtechesebb” darabja picit visszaidézi a 2000-es évek első felében jellegzetes sötétebb, határozott hangzásvilágot. Aki szerette anno a Full Force-os Chook vagy akár Phace kezdeti zenéit, annak minden bizonnyal szimpatikus lesz.
Az After Dark az EP címadó dala, és egyben ami leginkább felidézi Boston előzetes munkásságát. A négytrekkes rilízt a Static című zene zárja, amely pedig az EP legmélyebb, legelgondolkodtatóbb darabja.
Na de ahelyett, hogy kivesézném az EP mindegyik elemét (hiszen mindenki másként hallgat zenét), inkább annyit mondanék, hogy a legtöbb manapság megjelent zenéből pont az a zeneiség veszett ki, amelyet a cardiffi srác kellő odafigyeléssel, ízlésesen ültet bele munkásságába. Az After Dark EP ismét bizonyíték arra, hogy bizony lehet tánczenét írni úgy, hogy a zenének a vénája se vesszen ki.