Vannak azok a kiadók, amelyek a megjelenéseiknek rendre mega-hírverést csapnak, az érintett producer és a label elárasztja marketingöntettel az internetet, PR-szagú cikkek, interjúk születnek egy-egy kiadványt megelőzően. Az a jobbik eset, amikor a promózott zene rendben van, sőt, ilyenkor igazán értékes a reklám, hiszen sok-sok emberhez (akár a dnb-t kevésbé követő közönséghez is) elér a jó hír. Viszont sajnos olyan is előfordul, hogy nagyobb a füst, mint a láng, és ember nem értheti, hogyan lehetséges az, hogy a nagy hájppal béna zenéket támogassanak (gondoljunk itt nyugodtan a legfelkapottabb kiadók némelyikére vagy egy-két nagy visszatérőre)...
A másik típusba az a label tartozik, amely mindenféle extra hangoskodást mellőzve, a zenére mint önmagáért beszélő értékre, saját magát minősége okán eladó dolgora tekint. Nincs szüksége arra, hogy a médiumoknak és DJ-knek küldött promóciós levélben bonyolult metaforákkal és hasonlatokkal kelljen meggyőzőnek lennie. Nos, az Addictive Behaviour pontosan ilyen kiadó, mégis, a Rotation Part Three album egy héttel ezelőtt a második helyen állt a Beatport Top 100 Releases listáján.
A Rotation sorozat harmadik része ugyanolyan változatos, mint a 2015-ös első és a 2016-os második, és ugyanúgy szerepelnek rajta ismertebb és kevésbé neves (de nem kevésbé tehetséges) producerek, mint a korábbi epizódokon. A tizenegy zene remekül definiálja a minőségi drum and basst, a hallgatásával töltött egy óra villámgyorsan elrepül. Nehéz lenne egy-két zenét legjobbként megnevezni róla, mert a maga módján mindegyik kiemelkedő. Az LP rendesen körbejárja a tech hangzást, de ami szinte minden zenében közös, az az energia. Felix Raymon vagy az Invadhertz száma a 2000-es évek elejét idézően dinamikus hangzású, Release és Wagz melodikus zenei megoldásokkal, hangszertöredékekkel, vokállal teszi emberközelivé trekkjét, a Black Opps-féle Griffin meg úgy visszafogott, hogy a dob+basszus kombója kicsinál.
Ha fegyvert tartanának a fejemhez, hogy emeljek ki egyetlen kedvencet az albumról, nagy nehezen Mozey száma mellett döntenék. Igazi passzív-agresszív darab, zsíros aljjal, csörgő-zörgő-vicsorgó effektekkel, technós elemekkel, parádé!
A lágyság egyensúlyát a másik kedvencem, Shodan Can’t Help Myself-je igyekszik visszaállítani: kiváló muzikális darab, fúvósokkal, vokállal, gördülékenyen, ahogy kell. Az ilyesfajta zenék hallgatásakor lenne nagy kedvem felpattanni egy régi, piros Bzmot motorvonatra, és irány a balatoni naplemente.
Ha pedig figyelembe vesszük, hogy Shodan nem más, mint az a producer, aki tizeniksz éve még Phantasy mellett szállította az olyan ‘clownstep’ darabokat, mint a Gimme Da Gal, később meg sorra adta ki bassline break-szerzeményeit, akkor egy igazán jelentős “karakterfejlődést” látunk.
Nyomás hallgatni az albumot!